Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.
Mese a történelemről
A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s éppen ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje mutatott pucér kis fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett névszói állítmány, amelynek egyik tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak, a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.
Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a kisgyerekek általában.
Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított labda: „Ti vagytok a büdösek!”
De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a felismerés, hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó Kovácsné nevezetű kovácsné kislányai sem.
Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca közepén.
A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a harag vagy a sértettség könnye volt.
Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.
(Somlyó György)
