Jó sok idő eltelt már az udvaron tett séta óta, ideje kimerészkedni az utcára. Az emlékek úgyis csak halványodnak.

Jó sok idő eltelt már az udvaron tett séta óta, ideje kimerészkedni az utcára. Az emlékek úgyis csak halványodnak.

Utca. Erős túlzás. Egy lovas kocsira méretezett keskeny földút, kitaposott gyalogösvénnyel.

Menjünk ki a nagy, korhadozó fakapun a szomszéd disznó óljai és utcára telepített budija és trágyadombja között.

Szomszéd. Pali bácsi, bognármester. A műhelyében mindig akadt nézelődni való.  Nándi, a fia, 1-2 évvel volt nálam fiatalabb, nem igazán voltunk jó barátok, de elég sokat játszottunk együtt. A körme nyoma még mindig látszik az arcomon. Fogalmam sincs, mi oka lehetett ennek a véres verekedésnek. Biztos nagyon komoly.

Sétáljunk el az utca végéig. Egy térszerű képződménybe érünk. Ez volt a tanároki gyerekek gyülekezőhelye. Szinte mindig lehetett focizó, snúrozó, fogócskázó, bújócskázó, bilickéző vagy egyszerűen csak beszélgető gyerekeket találni. Itt volt a Dani tócsának nevezett kacsaúsztató. Fürdésre nem volt alkalmas, ahhoz túl büdös volt a vize, de télen csúszkálásra, korcsolyázásra lehetett használni. A húgomat egyszer a jég alól kellett kihúzni. Úgy emlékszem, a kocsma építésének idején, valamikor a hatvanas évek elején temették be a tócsát. Ha az utca végén főnek fordultunk a térre kijutottunk a falu fő utcájára. Egyelőre ne menjünk még oda. A fő utcán a tér egyik sarkán a pártszékház, a másikon a tűzoltó szertár.

Forduljunk most vissza a mi utcánkba. Jobbról Pali bácsi fakerítése, amibe sokszor beleszálltam biciklivel, amikor túl nagy lendülettel próbáltam bekanyarodni. Balról Tarék drótkerítése. Már kisiskolás voltam, amikor odaköltöztek, és ijesztgettek vele, hogy ők majd aztán megrendszabályozzák a gyerekeket, de nem volt velük különösebb konfliktus. Bár kisebb kockázata volt, ha e kertjükbe berepült labda után bemásztunk a kerítésen, mint ha bementünk a kapun és udvariasan elkértük.

Nagyjából Tarék kapujánál kezdődött, és hosszan húzódott a mi omladozó kőkerítésünk. A túloldalon a következő házban mi is laktunk „árendában”, úgy hároméves koromig, de erről az időszakról nincsenek emlékeim, csak mások elbeszéléseiből. Én már úgy emlékszem rá, mint Zsozsóék háza. Zsozsó valójában József. Anyja még a háború előtt kiment néhány évre Franciaországba dolgozni, ott ismerkedett meg a férjével, innen a franciás becenév.

Még mindig a túloldalon egy szalmatetős ház, ott lakott első állítólagos szerelmem, Vica. Állítólagos, mert emlékeimben nem úgy él, de könnyen lehetséges, mivel ő volt az egyetlen lány a környéken, és csak néhány évvel volt idősebb nálam. Még kisiskolás voltam, amikor Vicáék elköltöztek, és Hegedűsék költöztek oda, nagy gyerekekkel, nekem végig különös idegenek maradtak.

Ha a következő udvarra bemegyünk egy időutazás részesei lehetünk. Az L alakú szalmatetős épületben két lakás volt, az egyik szabadkéményes konyhával, a másik füstös konyhával.

Valahol itt ért véget a mi kerítésünk és kezdődött Móroczék kertje, akik hiába voltak a kertszomszédjaink, nem voltunk velük kapcsolatban.

A túloldalon még egy ház volt, az is szalmatetős, abban is két lakás. Az egész épület nem volt nagy, kis szobakonyhás lakások közös udvarral.
Annyi az egész utca. Ez a vége egy szélesebb útba torkollott, amin el lehettet jutni Götére (ez egy domb neve) a Nemeshegyre és a Göte alatti út átvezetett Sitkére is.

De most ne menjünk még olyan messzire. Ahogy kiértünk az utcánkból, a túloldalon balról az evangélikus templom, jobbról az iskola volt, ahova alsó tagozatba jártam.