Cintio Vitier: Violeta Palma
Cintio Vitier: Violeta Palma
Ha jól emlékszem az erősen leszállított árú könyvek közül pakoltam a kosaramba egykor, és aztán sokáig érintetlenül hevert a könyvespolcon, most vettem csak kézbe.
Cintio Vitier kubai író, illetve ami kevés információt találtam róla, elsősorban költő, a fülszöveg szerint katolikus költő.
Azt hiszem, nem sokat tudunk a kubai irodalomról. José Martiról persze sokan hallottak, rá ebben a regényben is sokszor hivatkozik a szerző, de azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt feltételezem, műveit csak kevesen ismerek, én sem tartozom eme kevesek közé. Személyes emlékeimben keresgélve beugrik még Miguel Barnet, akinek először egy Ladányi Mihály versben találkoztam a nevével, később elolvastam egy szociografikus jellegű regényét is, és Nicolas Guillén, akinek egy verseskötete megtalálható a könyvtáramban, és amit valamikor olvastam is. Ennyi. Nem sok.
Cintio Vitier regénye az 1895-ös függetlenségi idején kezdődik és az 1970-es években fejeződik be, közben szeszélyesen ugrándozva az időben, sok szálon futó cselekménnyel. Műfajilag nagyon sokrétű, családregény, önéletrajz, történelmi regény, eredeti dokumentumok, naplórészletek, esszé jellegű részek keverednek benne.
Nem könnyű olvasmány, több okból sem. Különösebben nem zavarna az idősíkok váltogatása, de néha 2-3 oldal elolvasása után derült ki csak számomra, most éppen hol járunk. De ugyanígy voltam a szereplőkkel is. Talán jegyzetelni kellett volna közben, ki kicsoda.
Néha úgy éreztem, képben vagyok, aztán néhány oldal múlva újra elvesztettem a fonalat.
Nem igazán szeretem az agyonjegyzetelt irodalmi művek, nem az Esterházy Péter féle önjegyzetelésre gondolok, hisz az a mű része, hanem amikor a fordító vagy a szerkesztő ellenállhatatlan vágyat érez, hogy mindent megmagyarázzon. Ebben az esetben mégis úgy érzem, szükség lett volna némi magyarázatra. Utalások történelmi eseményekre, személyekre, művészeti alkotásokra, politikusok gúnynevei, egy kubai vagy latin-amerikai olvasó számára egyértelműek, asszociatívak, nekem semmit nem mondtak.
Végül ízelítőül néhány idézet, egy kis magyarázattal.
Az első önéletrajzi jellegű, az európai és a latin-amerikai gondolkodásmód közti különbséget próbálja érzékeltetni. Úgy érzem Márqueznek köszönhetően már közelebb kerültünk a megértéséhez.
„Egy Apollinaire-kézirat néhány Matisse-ról szóló sora: „Amikor természetről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy mis is beletartozunk, és olyan kíváncsian és őszintén kell tanulmányoznunk önmagunkat, mint ahogy a fákat, az eget vagy egy gondolatot tanulmányozunk…”
Különös megjegyzés… Itt nem volna rá szükség… Tudjuk, hogy a természetben élünk… Az is én vagyok, amit az ablakon túl látok… Náluk a természet egy kert, absztrakció, gondolat… Az érzékiség gondolata, a gondolat érzékisége… Hát a misztikus… érzékiség?”
Bár a regény közel nyolcvan évet ölel át, legtöbbet azért mégiscsak a forradalommal és az azt követő eseményekkel foglalkozik. A nagy többség szinte eufórikus örömmel fogadta Battista bukását, de hamar jött a csalódás. A következő mondatokat egy gyermekét váró fiatalasszony mondja a férjének, aki megismerkedésükkor partizán volt.
„Te nem tehetsz róla; de azért nagyon jónak véled, nagyon is természetesnek, hogy megöljék azokat, akiknek más a véleményük. Biztos, hogy Salustiót is meg fogják ölni! És az öregeim ebek harmincadján, egy szál magukban: elvesznek tőlük mindent, egész életük munkáját, a földet, a házat, a gyerekeiket, mindent. Pedig az én öregeim csak nem zsákmányoltak ki senkit, érted? Senkit! Csak gürcöltek egész életükben.”
Végül egy mondat, ami ismerős lehet mindenkinek, aki emlékszik a 60-70-es évek hazai társadalmi vitáira.
„Nem szabad elfelejtenünk, hogy sok szegény még ma is a leghitványabb kispolgár társadalmi, erkölcsi és esztétikai értékrendjét követi; és amikor a forradalom lehetőséget ad nekik a felemelkedésre, ezek az értékek lebegnek a szemük előtt.”
Amúgy ez a mondat Violeta Palmatól származik, aki a regény egyik főszereplője, illetve két szereplőt is így hívnak, a történet elején és a végén.
