Félelem és család
2014. december 17. írta: obsidian1

Félelem és család

 

Egy amatőr pszichopata[1] feljegyzései.

Egy régi új blogger – ezereves – inspirált erre az írásra.

A félreértések elkerülése érdekében, ez az írás nem ezerevesről szól, ő csak az ötletet adta.

Család és félelem. Látszólag egymástól teljesen távol álló fogalmak. Miért is kellene egy családban félni? Hisz a család egy szeretetteljes közösség, tagjai egymást védelmezik és támogatják, biztosítja a család tagjainak személyiség fejlődését, támogatja ambícióikat. Vagy mégsem?

Egy hagyományos, tekintélyelvű családban, eleve leosztott szerepekkel, szinte magától értetődő a félelem, nehogy már valaki is megkérdőjelezze, hol a helye a családban.

Normális esetben van két ember, akik vonzódnak egymáshoz, szeretik egymást, úgy érzik, kapcsolatuk eljutott oda, hogy együtt élhetnek. Joggal várhatnánk, nem legyőzni akarják egymást, nem megváltoztatni akarják egymást, hanem megpróbálják megvalósítani azt, amit fentebb a családról írtam. Igazán nem is értem, ha szeretek valakit, azt azért szeretem, mert olyan, amilyen. Miért akarnám akkor megváltoztatni őt, hogy olyan legyen, akit esetleg már nem is szeretek? De miért is keresek én a szerelemben logikát.

Nem gondolok én olyan állandóan mosolygós, mindenben egyetértő kapcsolatra, hisz két ember együttélése szükségszerűen konfliktusokkal jár. Kompromisszumokat kell kötni, kölcsönösen adni és kapni, néha feladni magunkból valamit. És nem patikamérlegen méricskélni, mit adtam és mit kaptam. Úgy nem működik.

És mégis.

Hányan éreznek késztetést arra, hogy terrorizálják a családjukat? A skála nagyon széles, az érzelmi zsarolástól a lelki terroron át a fizikai bántalmazásig terjed.

Eredmény? Félelem, szorongás, titkolódzás, hazudozás, szerepjátszás. Menekülés otthonról, mindenféle ürügyek keresése, hogy ne kelljen otthon lenni.

Egy olyan játszma, amiben mindenki veszt. Mert ne legyenek kétségeink végső soron a terrorizáló is veszt.

Nem lenne jobb egy olyan játszma, ahol mindenki nyer? Nem lehetetlen, van is rá példa, elég sok.

Lehet persze kérdezni, a partner miért nem száll ki egy ilyen kapcsolatból. Egyszer talán majd erről is.

Mindenesetre kívülről minden sokkal egyszerűbb látszik, mint belülről megélni valamt.

 


[1] Nem szeretek magyarázkodni, de úgy érzem, ezt mégis meg kell magyarázni., túl egyéni és túl áttételes. Már nem emlékszem, hol és mikor olvastam, idővel minden pszichiáter egy kicsit pszichopatává válik. Valami ilyen értelemben próbálom jelezni, pszichopatának is csak amatőr vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

https://zsolt51.blog.hu/api/trackback/id/tr648230836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

163107 2014.12.17. 17:38:00

Hanyattestem, amikor azt a választ kaptam tőle, hogy amit felrakott, az irodalom.

11229 2014.12.17. 17:46:50

ha azt mondja, akkor az :)

16940 2014.12.17. 17:52:25

Érdekes írás. Csatlakoznék némi továbbfűzött gondolattal, egyik munkámból: >Vegyünk gyakorlati példát, s ezzel érintünk egy köztünk még nem tárgyalt, rendkívül fontos, témánkhoz tartozó jelenséget is, a kodependenciát, illetve a családpatológiát. Az adott családban – a legkülönbözőbb tényezők eredőjeként – az egyik utód évekre pszichiátriai beteg lesz. A család viszont minden belső baja, feszültsége dacára (amelyek súlya alatt egyikük megtört) – együtt marad. Valójában semmi nem oldódik meg, a szenvedések, a kínok változatlanok. A család egésze „beteg”, viszont tovább működik. Ugyanattól a bajtól függenek (kodependensek), de azt egyikőjükbe, a „lebukottba” sűrítik (ő pedig ezt „vállalja”, ő a család betegségének tünethordozója). No most tételezzük fel, hogy a „beteg” egyik tünete a kompromisszumnélküliségre törekvő szüntelen igazságvágy (pszichiáterei szerint kóros igazságszomj, van ilyen is…). Ebből aztán számtalan kellemetlenséget idéz elő saját magának és környezetének. Nagyon valószínű, hogy a többi családtag, tőle eltérően és mintegy „tanulva” sorsából, efféle életvezetési elvek jegyében szilárdul meg létezni: 1. amiről nem beszélünk, az nincs, s ami nincs, az nem lehet probléma; 2. a jó énképet megbolygató önkritika veszélyes; 3. a túlerő megtámadása mindig kerülendő; 4. a saját viselkedés feletti uralom (önkontroll) szituatív elvesztése is kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan negatív következményekkel járhat az egyénre nézve; 5. a segítségkérés kiszolgáltatottságba torkollhat; 6. a nyílt állásfoglalás, a kezdeményezés vállalása, az ítélkezés bátorsága bármikor visszafelé sülhet el, és így tovább. A „beteg” ellenben családtagjait (meg munkatársait, szűkebb-tágabb környezete nem „beteg” személyeit) éppen ezen életvezetésük alapján őszintétlennek, gyáván rejtőzködőnek értékeli, akik így takargatják tehetségtelenségüket vagy azt, hogy feladták önmegvalósításukat. A „beteg” nem veszi észre, hogy az általa – esetenként okkal – elítélt emberekben ugyanakkor működnek belőle hiányzó, vagy benne leblokkolódott érett-felnőtt személyiségképességek: kooperativitás, szociabilitás. Azonban a „beteg” rendezi sorait, „meggyógyul” (ura lesz érzelmeinek, megbékél a felnőttség kikerülhetetlen magányával, ha szenvedélybeteg volt, nem iszik, nem szerencsejátékozik stb. többet), s dolgozni, teremteni, alkotni kezd. Előáll, jelentkezik, „ímhol, én már ez vagyok!” Mi szokott történni ekkor? A család – a többi „ugyancsak montázsszemélyiség” –megriad (mint a megzavart hangyaboly), az ismerősök, rokonok tanácstalanok. Felborul az egyensúly. Ugyanis ők továbbra is függenének attól a bajtól (a „beteg” családtag „betegségétől”), amelynek árnyékában, akár Jónás a töklevél alatt, magukat erősítő biztonságban voltak. Megszűnt a mérce, a pont, amihez képest jobbnak, szerencsésebbnek vélhették sorsukat, aminek bekövetkeztétől való félelmük fegyelmezte őket. És megszűnt a lehetőség, hogy –amennyiben néha lehajolnak segíteni „betegüknek” – eleve nemesnek, jólelkűnek érezhessék magukat. Tehát így vagy úgy, többnyire nem tudatosan, igyekeznek visszarántani a volt beteget feketebárány szerepébe. Mit tesz ebben a helyzetben a mentálpedagógia? Hiszen már úgy tűnt, hogy a konkrét esetben betöltötte feladatát. Egyet nem tehet és egyet megtehet. Nem bombázhatók az addig „le nem bukott” családtagok, illetve reprezentatív személyek azzal, hogy szembesítjük őket valóságtorzító énvédő mechanizmusaikkal, mondjuk valamiféle tanácsadó interveniálás keretében (kivéve, ha ezt maguk szorgalmazzák maguk számára, ami ritka). Hiszen ez utóbbi kimenetele: még szorosabb kapaszkodás az önvédelmi mankókba, vagy akár újabb „beteg” produkálódása (aki éppen a leleplezéstől csuklik össze). Ehelyett reménykedünk a környezeti személyek spontán belső lelki változásaiban. Korábbi kliensünknek meg azt tanácsoljuk, hogy direkt módon ne akarjon bizonyítani környezetének, ne vegye föl a kesztyűt. Megtetézve bűnbakkereső cseretechnikás tudását (amelyre – közreműködésünkkel – korábban már szert tett), mutassa azt, mintha tudna tűrni (ezt kivitelezve meg is tanulja…), s ezáltal valóban szabad lesz – eloldja magát addigi sorsérzelmei kötéséből. Kiszabadul sorsfogságából.< A dolgozat (interjú) teljes terjedelme itt: http://nol.hu/kritika/20100331-noj_fol-605461

16940 2014.12.17. 18:09:57

És hadd ajánljam egy szerintem nagyon idevágó techniká(ma)t: Családi "társasjáték" (Hanukka/Karácsony és Peszah/Húsvét között), lásd http://mek.oszk.hu/10200/10217/ - 113-120. old. Adoba Reader programmal olvasható (pdf.-ben van fenn).

11229 2014.12.17. 18:42:56

navigator hozzászólásodból is kiderül, a kérdés sokkal bonyolultabb, mint amit írásomban felvázoltam, de ilyen a blog műfaja, és tényleg csak egy "amatőr pszichopata" vagyok köszönöm

251002 2014.12.17. 19:19:14

Gondolkodtam már én is azon, hogy egy totális ellenpéldát megpróbálok bemutatni, de istennek sem szeretném az idézett bloggerinát megbántani, mert természetesen együtt érzek vele. Ezért itt szólok hozzá és nem a bloggerina blogjában. Igen! Bizony van a dolognak másik oldala is! De most veled "kötekedek" (csak ironikusan mondom) és nem vele... "... ha szeretek valakit, azt azért szeretem, mert olyan, amilyen. Miért akarnám akkor megváltoztatni őt, hogy olyan legyen, akit esetleg már nem is szeretek?" Azért akarja mindenki megváltoztatni a szerelmét, hogy MÉG INKÁBB olyan legyen, amilyennek ő szeretni szeretné. Tiszta sor, hogy önzésről van szó. Miért nem fogalmazunk úgy, HA ÉN SZERETLEK TÉGED ÉS VELEM NEM VAGY IGAZÁN BOLDOG, AKKOR ÉN TELJES SZABADSÁGOT ADOK NEKED, HOGY AZ LEHESS, AKI LENNI SZERETNÉL. MERT ÉN SZERETNÉLEK BOLDOGGÁ TENNI! És ezt nem a korlátozó (kisajátító) szerelmemmel érem el, hanem a szabadsággal, amit nyújtok neked. Tetszettek a gondolataid... Véletlenül sem vitatkozni (vagy kötekedni) akartam veled.

251002 2014.12.17. 19:30:54

Bevallva, hogy jómagam sem vagyok több, mint "amatőr pszichopata", azt szeretném kifejezni, hogy navigátor 3. kommentje minden bizonnyal teljesen helytálló elemzést mutat be.

11229 2014.12.17. 19:31:43

alEx egyáltalán nem kötekedés, amit írsz de hát nem vagyunk istenek, hogy olyanná formáljunk valakit, amilyenné szeretnénk igen segíteni kell a társunkat, hogy az lehessen, aki lenne szeretne, és lehet, hogy merő önzésből, mert az nekünk is jó valami ilyenre gondoltam, amikor olyan játszmáról írtam, amiben mindenki nyer ezereves írása tényleg csak az ötletet adta, és nem róla szól ez az írás

210560 2014.12.17. 19:40:41

Obsidian, ne érts félre, mindenki azt ír, amit akar, amit fontosnak, közölni valónak gondol. Ilyen, pszichológiai témáktól kicsit tartok, mert az ember óhatatlanul az általánosítás, vagy szélsőséges esetben extrém példák felsorolás csapdájába eshet. Nem mondom, hogy törvényszerű, de lehet. Személyes vélemény közlésénél nehéz elvonatkoztatni.. Úgyhogy :(

11229 2014.12.17. 19:52:32

Imitt-amott és mindenki azt olvas, amit akar igen vannak csapdák, próbálom elkerülni őket

301782 2014.12.17. 20:00:48

Obsidian, Hajaj...csapdák...ez is egy jó téma :) Magam is nem egyszer esem bele. Bevallom, nem érdemes tagadni. Többször írtam már amatőr pszichológiai tárgyú témában, hát mondhatom, nem egyszer szállok vitába magammal is :) Valika(úgy is mint Imitt-amott) :)

163107 2014.12.17. 20:34:08

Jeszenyinről írtam: „Te finom-suhanásu leány, makacs szíved érti-e végre: a csibész szeretni tud ám! És engedelmes a vére!” Szinte halljuk, érzékelni véljük ezt a halk suhanást, a lány szoknyájának susogását, ódon, finom illatát – száz év távlatából is megérint a kép. A lány nyilván kételkedik, és nyilván joggal, de a költő úgymond megnyugtatja: „a csibész szeretni tud ám!” Jaj, és a csibészt is tudják ám szeretni a halksuhanású nők! Bizony, alighanem jobban, mint a precíz, kiszámítható, klottkönyökvédős könyvelőket… De mindig abban bíznak ilyenkor, hogy majd megváltoztatják az illetőt (valódi női logikával – hisz akkor már nem is ugyanaz lesz, mint akibe eredendően beleszerettek…)" Hát nem így van? Ha megváltoztatod, már nem az, akibe beleszerettél...

16940 2014.12.17. 20:44:29

Jó ez a téma, s obsidian egyáltalán nem amatőrként (pláne nem dilettánsként) vetette föl, s a hozzászólások is - szerintem - igen bölcsek. Bocsánat, hogy okoskodom.

251002 2014.12.17. 20:49:54

Én csak azt nem értem, hogy mi köze van a "csibészségnek", meg a "klokkkönyökvédőnek" egy férfi "szerelmi" képességeihez. Nyilvánvaló, hogy Jeszenyin is tévedÉ a "csibész" csak udvarolni tud jobban, azaz tetszetősebben hazudik. De tudja ezt a leányzó is... Ez valami téves képzettársítás, hogy a "csibész" biztosan jobban "szeret", mint a könyvelő. Egy dolog viszont valószínű, hogy a "csibész" szórakoztatóbb. Na tehát, nem ezt kereste véletlenül a susogó szoknyájú leány? Nem a szerelmet!

11229 2014.12.17. 20:51:55

Osszián és ha az a csibész esetleg mégis megváltozna a lány kedvéért, lehet, hogy a lány már nem is tudná szeretni

11229 2014.12.17. 20:56:09

navigátor legfeljebb a tapasztalataim alapján nem vagyok dilettáns de kinek kellenek mások tapasztalatai?

11229 2014.12.17. 20:58:11

alEx a könyökvédős könyvelő is megtalálhatja a maga párját, valakinek ő is tetszik

11229 2014.12.17. 21:00:42

Valaki én sem szeretnék megkérdőjelezhetetlen igazságokat osztani, mindig jöhet egy ú j szempont, ami megváltoztatja a véleményemet és sokszor csak kérdéseim vannak

251002 2014.12.17. 21:12:45

RE: 17. obsidian 2014. 12. 17. 20:58 nekem nem a könyvelő a problémám, az ő sorsa az, hogy kivárja azt a lányt, akinek ő tetszik. Nekem a Jeszenyin által megálmodott susogó szoknyájú lány a problémám. A lány tudja, hogy a "csibész" csak áltatja. Mégis arra vágyik, hogy a "csibész" levegye őt a lábáról. Aztán csodálkozik, hogy a kedvéért a "csibész" nem fog megváltozni. A lány pontosan azt kapja, amire vágyott és amit megérdemel.

11229 2014.12.18. 09:30:53

alEx hát van ilyen, sőt egy szakítás után belemennek ugyanabba a zsákutcába de tényleg ne keressünk a szerelemben logikát

163107 2014.12.18. 10:23:21

Bizony Alex, azt kapta - és Jeszenyin meg azt adta - méghozzá 5-ször nősülvén nagyon fiatal élete (30) során. Egy könyökvédős unalmas könyvelő is nősülhet ötször, de ez viszonylag ritka. Egy jóképű, zseni-csibésznek, duhaj, piás, kötekedő csélcsapnak könnyebben sikerül. És itt nem is az a lényeg, hogy egy ilyenbe beleszeret annyi nő - hanem az, hogy hozzámegy, mert abban reménykedik, hogy majd megváltoztatja...ami dőre vágy, két okból: mert akkor már nem az a csibész, akibe beleszeretett, na meg úgysem sikerül megváltoztatni. A négy sor meg aztán tényleg, valóban irodalom. Itt a többi: A KÉK TŰZESŐ A kék tűzeső hamu lett. Lemondtam a kóborlásról. Legelőször most szeretek, búcsúzva duhajkodástól. Kívántam a bort, a leányt s mi voltam? Elgazosult kert. De most az ivást-mulatást megutáltam: rontja az embert. Csak téged lássalak én, az örvényt barna szemedben. Ne bolyongj a múlt sürüjén, ne lakjék más a szivedben. Te finom-suhanásu leány, makacs szíved érti-e végre: a csibész szeretni tud ám! És engedelmes a vére! Fene mind az ivó-helyeket, verset sem írok, ha kivánod; simogatnám lágy kezedet s hajadat, mint őszi virágot. Örökre nyomodba megyek, itthon, vagy akárhova, távol... Legelőször most szeretek, búcsúzva duhajkodástól. WEÖRES SÁNDOR Mondanom se kell, hogy élete végéig duhajkodott tovább.

11229 2014.12.18. 11:25:23

osszián és még az is lehet, hogy abban a pillanatban komolyan is gondolta, hogy megváltozik :)

16940 2014.12.18. 17:36:14

16. obsidian 2014. 12. 17. 20:56 Számos embertársunk igényli mások tapasztalatának megismerését. Például - ha nem feltétlenül tudatosan is - mindazok, akiknek szükségletükké vált a rendszeres olvasás.

16940 2014.12.19. 08:00:17

Ez is elgondolkodtató: http://www.168ora.hu/elnour-szilveszter-ghana-oktatas-csalad-nevelootthon-132411.html

11229 2014.12.19. 09:06:37

navigator én az olyan helyzetekre gondoltam, amikor gyermekeinket tapasztalatainkra hivatkozva meg akarjuk óvni valamitől, és azt mondják, köszönik, de ők is meg akarják tapasztalni és igazuk van ettől persze még kíváncsiak lehetnek a véleményünkre, és kérhetnek tanácsokat "Adhatok tanácsot, ezt így csináld, úgy csináld, de nem biztos, hogy az a jó. Én úgy adok tanácsot, hogy gondolkozz el, neked mit kellene tenned." - See more at: http://www.168ora.hu/elnour-szilveszter-ghana-oktatas-csalad-nevelootthon-132411.html#sthash.SSlEefJH.dpuf

16940 2014.12.20. 08:44:09

Igen általánosan fogalmaztál, tehát arra reagálhattam: "...kinek kellenek mások tapasztalatai?" (16. obsidian 2014. 12. 17. 20:56) E kérdés még jelen kontextusában se utalt a nemzedékek közötti kommunikációra, amellyel kapcsolatban nyilvánvaló dolgokat adsz elő utóbb, mint amelyekről vitapartnered elfeledkezett volna...

16940 2014.12.20. 08:51:38

Egyébként meg a gondolatot, amely ugyanabban az általánosításban mozgott, mint amit te vetettél föl, kedves obsidian, semmilyen módon nem cáfolják a nemzedékek egymás közötti (v)iszonyának részedről említett érintkezési nehézségei, hiszen az így szólt: "Számos embertársunk igényli mások tapasztalatának megismerését. Például - ha nem feltétlenül tudatosan is - mindazok, akiknek szükségletükké vált a rendszeres olvasás." - 23.

11229 2014.12.20. 10:25:05

navigator valóban általánosan fogalmaztam, ezért pontosítottam, mire gondoltam nem is akartam cáfolni

115620 2014.12.21. 18:15:51

Drága Ob :) A családi bántalmazás többszereplős és többfordulós történet. Ezer formája van. De az biztos, hogy amiről ezeréves írt, egy egészen speciális és egyedi eset, mégpedig azért, mert ahogy olvasom, a bántalmazás először a magabiztosság és stabilitás álarca mögött minden szereplőnek egyfajta megnyugvást hozott. Később fajult ez el... később jöttek a felismerések, hogy a határvonal a kettő között, hol fordul át a túlzó magabiztosság tekintélyelvvé... De csak gyanítom, hogy így lehetett ;)

11229 2014.12.21. 18:29:25

tutyi Nem is volt szándékom, hogy a családi bántalmazásról egy teljes képet adjak. Inkább csak arra próbáltam felhívni a figyelmet, egy ilyen játszmában mindenki, így a bántalmazó is csak vesztes lehet. Ezeréves írása csak a kezdőlökést adta, nem róla szól az írás.

115620 2014.12.21. 18:37:47

Igen, olvastam, ki is emelted Az én kommentem is általános érvényű (is lehet) ami a párhuzam miatt egy másik irányba is elvihet: a csapdák és álarcok irányába. Merthogy minden agresszió autoagresszió is önmagában, tehát az agresszor sokszor önmaga előtt is álarcot visel

11229 2014.12.21. 19:36:07

lehet szerep is, határozott és férfias vagyok, és nem is érzem a határt, mikor válik ez agresszióvá
süti beállítások módosítása