Igen. Ez egy igazi hír. Örömhír.

Mit rendeltél már megint? – kérdezte szemrehányóan a feleségem, amikor felhozta a napi postát, kezembe nyomva egy vaskos, nagyalakú borítékot.

Én mostanában semmit – mondtam, és még egy óvatlan mellékattintás sem rémlett, amivel megrendelhettem volna valamit.

A boríték egy Magyar Krónikát rejtett és egy kis cetlit, melyben a Magyar Postára hivatkoztak, mint ahonnan megszerezték a címemet, aminek a továbbadására én állítólag felhatalmaztam őket. Lehetséges, valószínűleg valamilyen nyeremény reményében.

Az újság belsejében egy levél a szerkesztőktől, melyből kiderül, kedvcsinálónak küldték ezt a számot, hogy az előfizetőjük legyek, mellékelve a csekket is. Fölöslegesen.

„Vállalt küldetésünk, hogy a jót, az örömtelit hozzuk el Önnek, hiszen az életünk túl értékes ahhoz, hogy a rosszal, az értéktelennel töltsük.”

Nem szertnék vele többet foglalkozni, mint amennyit érdemel, csupán egyetlen kép alá(fölé)írást idézek:

„Sötétedéskor kigyúlnak a fények a Velencei-hegység településein.”

Igen. Ez egy igazi hír. Örömhír.