Férfiképmás

Politikai botrány egy kép miatt

Sebastiano Luciani, akinek Piombo (ólompecsét) mellékneve 1531-ben elnyert pápai pecsétõri tisztségére utal, 1511-ben, Agostino Chigi bankár hívására érkezett Velencébõl Rómába, és hamarosan a város legfelsõbb köreinek kedvelt portréfestõje lett. 1515 körül, amikor ezt a művét festette, még elevenen élt benne a velencei tanulóévek emléke: Giorgionét idézi a poétikus hangulatú alkonyi táj és az ifjú finom metszésû arcán bujkáló titokzatos kifejezés. A méltóságot sugárzó beállítás, a képteret határozottan tagoló architektúra és az a fontos szerep, amelyet a köpeny sötét foltja tölt be az összhatásban, már Piombo római környezetben kialakított új portréstílusának elemei.

Sebastiano del Piombo Férfiképmása ma a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének egyik darabja. Nem is hinnénk, hogy a kép és megvásárlásának körülményei egykor politikai viharokat arattak, melyek végül megvásárlójának öngyilkosságához vezettek.

A férfi, aki vihart aratott:

Pulszky Károly

Életrajz:

szül. 1853. Londonban, megh. 1899. Brisbaneben. Lipcsében művészettörténetet tanult, az Iparművészeti Múzeum őre, azután az Esterházy Országos Képtár igazgatója lett. 1884-1892-ig országgyűlési képviselő is volt. A képtár vezetése alatt európai hírű intézménnyé fejlődött. Egy nagyobb képvásárlás miatt megvádolták, bár a bíróság is megszüntette az eljárást ellene, miután az igazgatói állástól fölmentették, kivándorolt Ausztráliába s ott egy évre rá öngyilkos lett. Irt és fordított több művészeti munkát.

A család. Akár egy nagyregény is születhetne róluk.

Az apa:

Pulszky Ferenc (Eperjes, 1814. szept. 17. – Bp., 1897. szept. 9.): politikus, régész, művészettörténész, az MTA tagja (l. 1838, r. 1840, t. 1841, ig. 1873). Miskolcon, majd Eperjesen tanult. 1832-ben elvégezte a jogot és jurátus lett. 1833-tól hosszabb utazásokat tett Itáliában, Ny-Európában. Mint jurátus az 1832 – 36-i országgyűlés ifjúsági mozgalmaiban vett részt, 1836-ban újból hosszabb utazást tett Ny- Európában. 1839 – 40-ben Sáros vármegye követe. Az 1840-es években a Pesti Hírlap és az augsburgi Allgemeine Zeitung cikkírója, a reformellenzék tagja. 1848-ban pénzügyi államtitkár Kossuth mellett, majd a bécsi magyar külügyminisztériumban államtitkár, Angliába utazott, ahol eredményes sajtó- és eredménytelen diplomáciai tevékenységet fejtett ki Magyarország érdekében. Emigrációban maradva Kossuthot elkísérte amerikai útján, 1860-ban megbízottjaként Torinóba ment. De miután nem sikerült sem Cavour, sem III. Napóleon, sem Garibaldi fegyveres támogatását megnyerni, lemondott a megbízatásról és Firenzében telepedett le. Szélsőségesen ingadozó nézetei miatt – vagy közvetlen fegyveres támadást, vagy megegyezést sürgetett – meghasonlás támadt közte és Kossuth között. 1866-ban hazatért és Deák politikájához csatlakozott. Előbb Szentesen, utána Szécsényben választották meg Deák-párti programmal országgyűlési képviselőnek. A Képzőművészeti Társulat és a Régészeti Társulat elnöke volt. Részt vett az Esterházy-képtár anyagának megvásárlásában s a bécsi iparművészeti kiállítás anyagának megszervezésében, mely az Iparművészeti Múzeum alapja lett. 1869-től 1894-ig az MNM igazgatója volt, elnöke a Képzőművészeti és Régészeti Társulatnak. Régiségtudományi munkásságot folytatott. 1847-től tagja volt a Kisfaludy Társaságnak. Egyik alapítója a Petőfi Társaságnak. 1895-ben az MTA másodelnöke lett.

A feleség:

Márkus Emilia

(Szombathely, 1860. szept. 10.–Bp., 1949. dec. 24.): színésznő. 1874-ben korengedéllyel vették föl a SzAk-ra, melyet 1878-ban végzett el. Már elsőéves korában sikere volt ifj. Dumas Alfonz úr c. vígjátékában. Diploma előtt, 1877-ben szerződtette a Nemzeti Színház, melynek haláláig tagja maradt. Első férje PulszkyKároly volt; 1903-ban Párdány Oszkárhoz ment feleségül. 1921-ben Greguss-díjat kapott, 1928-ban a Nemzeti Színház örökös tagja, 1929-ben a SzAk tiszteletbeli tanára lett. Európai rangú művésznő, festői termettel, mély zengésű, színes hanggal, imponáló fellépéssel, divatteremtő öltözködéssel. Ő volt „a szőke csoda”. Kezdetben naivaszerepeket kapott. Sokoldalú tehetsége hamarosan megmutatkozott a Paulay-korszak műsorán. A szenvedélyes, démoni, érzéki, szerető és gyűlölő, féltékeny asszonyok ezerszínű és hangú megszólaltatója volt. Játékában a dráma és a humor elegyedett. A legnagyobb szélsőségeket is a legtermészetesebb eszközökkel játszotta. Nem hősnő volt, hanem hétköznapi ember, aki az élet átélt és megélt eseményeit vitte bele szerepeibe. Egész életében lelkében fiatal maradt, ezért is nem tudott áttérni igazán a korának megfelelő szerepkörökre; egy-egy szerepet több évtizeden keresztül alakított. Több mint 70 esztendőt töltött színpadon.

A lánya:

Pulszky Romola, (Budapest, 1891. február 20. – Párizs, 1978. június 8.) író, táncos, Vaclav Nyizsinszkij felesége.

Pulszky Károly művészettörténész és Márkus Emília színésznő leánya. 1913-ban, amikor az Orosz Cári Balett –Szergej Gyagilev társulata –Argentínában vendégszerepelt, ott házasodott össze Vaclav Nyizsinszkijjel, a balett világsztárjával. Nevét ettől kezdve Nijinsky Romola formában használta. Pulszky Romola az Orosz Cári Balett 1912-es budapesti vendégjátéka után csatlakozott az együtteshez. Gyagilev a házasság miatt elbocsátotta Nyizsinszkijt. A házaspár ettől kezdve 1945-ig Magyarországon élt. Nyizsinszkij megháborodott. Pulszky Romola mindent megtett a férje érdekében, Svájcban, egy St. Moritz-i intézetben ápoltatta, fellépéseket igyekezett szervezni neki, könyveket írt róla, beutazta a világot előadásokat tartani a táncos művészetéről

A családhoz tartozott még:

Vaclav Fomics Nyizsinszkij; (oroszul: Вацлав Фомич Нижинский, lengyelül: Wacław Niżyński). Kijev, Oroszország, 1889. február 28. (március 12.) – London, Nagy-Britannia, 1950. április 11.); balett-táncos, minden idők legkiválóbb férfitáncosának tartják.

Balett-táncos családba született. Szülei lengyel nemzetiségűek voltak, a varsói cári balettban táncoltak. Később apja különböző orosz városokban lépett fel. Időnként a fia is fellépett vele.

Nyizsinszkijt 1898-ban beíratták a pétervári színházi főiskolára, Szergej Legat osztályába. Hamar kiderültek rendkívüli képességei. Már gyermekként is gyakran fellépett. Tizenöt éves korában az Ácis és Galateában (Händel) nyújtott alakítása viharos sikert aratott.

1907-ben, az iskola befejezését követően a Marijinszkij színházhoz került, és azonnal a társulat első táncosa lett, függetlenül a nem is táncosra jellemző külsejétől: alacsony volt, egyáltalán nem karcsú lábú, és túlzottan fejlett volt az izomzata is. De a színpadon teljesen megváltozott, könnyedség, kifinomult kellem és a stílus tökéletes megértése jelent meg az alakításaiban. Elkápráztatta nézőit legendás ugrásaival („grand jeté”), azzal a képességével, hogy elhitette: a levegőben lebeg. Rendkívüli átváltozó képességgel, kiváló mimikával rendelkezett. Miközben a színpadról magnetikus hatást árasztott, az életben hallgatag, barátságtalan ember volt.

Az 1909 és 1913 közötti évek Nyizsinszkij dicsőséges évei voltak. Oroszország első számú szólistájává vált Mihail Fokin koreográfiáiban, a Karnevál, a Seherezádé, a Petruska, a Nárcisz, a Daphnis és Cloé stb. főszerepeiben.

A Marijinszkij színház társulatából váratlanul eltávolították, amikor a Giselle előadására egy XIV. századi mintára készült, erősen testhezálló kosztümben lépett föl, sokkolva ezzel a nézőket, és megdöbbenést keltve a cári páholyban.

1912-ben színpadra állította és eltáncolta az Egy faun délutánját (Claude Debussy). 1913-ban Gyagilev társulata számára Debussy: Játékok c. művét és Sztravinszkij: Tavaszi áldozatát koreografálta és táncolta el. Ezek az előadások az akadémikus balett szabályait felrúgva a kritika és a közönség jó részének heves ellenállásával találkoztak, ugyanakkor Nyizsinszkij ezekkel rakta le a modern balett alapjait.

Nyizsinszkij 1914-ben saját társulatot alapított. Londonban különösebb siker nélkül léptek fel. 1916-ban Gyagilev számára koreográfiát készített a Till Eulenspiegel vidám csínyjeihez (Richard Strausz), amivel Amerikában turnéztak.

Nyizsinszkijt 1917-től kezdve kezelték. Kibontakozó elmebaja is kezdte megakadályozni fellépéseit. 1919-ben megírta Naplóját (minden bizonnyal valójában Pulszky Romola munkája), ami 1958-ban, Párizsban jelent meg. A feleség heroikus küzdelmet folytatott egész közös életükben a táncos talpra állításáért, könyveket írt és adott ki, szervezett, a kor legjobbjaival, például Junggal kezeltette – lényegében eredménytelenül.

Márkus Emília villájában éltek Budapesten 1944-ig. Nem zárkóztak el a világtól, részt vettek a társasági életben. Nyizsinszkij olykor prófétának, olykor magának a megváltónak képzelte magát. Szerette, ha fotózták, a sajtóban is rendszeresen szerepelt, de a balettet életében végérvényesen az őrület váltotta fel.

Romola két lányt szült a férjének, Kyrát és Tamarát.

1944-ben a család a bombázások elől Sopronba költözött, ahol a pestinél is borzalmasabb bombázásokat éltek át. A háború után Svájcba emigráltak. 1948-ban a berkshire-i Sunningdale-be költöztek, ahol Romola brit állampolgárságért folyamodott. A táncos 1950-ben hunyt el egy londoni kórházban. 1953-ban a holttestét újratemették a párizsi Cimetière de Montmartre-ban.

Művészete alapjaiban újította meg a balettet. Emléke a színpadi művészetek egyik örök legendájaként él tovább.

E hosszú kitérő után térjünk vissza az elején beígért botrányra. Pulszky Károlyt a vallás- és közoktatásügyi miniszter bízta meg műtárgyak vásárlásával az akkor már tervezett Szépművészeti Múzeum számára. Lehet, hogy nem volt minden teljesen szabályos. Nem akarták nagydobra verni, hogy Pulszky  egy nagy állami múzeum számára vásárol, és ezzel felverni az árakat, ezért az árveréseken magánemberként licitált. Bécsben például megvásárolta Wawra  – Dürer és van Dyck műveit is tartalmazó - grafikai gyűjteményét. Legjelentősebb vásárlása azonban Olaszországban történt, ahol megvásárolta a del Piombo képét (amelyről sokan akkor még sokan úgy gondolták, Raffaello alkotása) is tartalmazó Scarpa gyűjteményt. A vásárlásba itt közvetítőként bevont egy bizonyos Chevigné (Chevigny?) grófnőt is. Ezután tört ki a botrány. Pulszky Károlyt élesen támadták a sajtóban és a parlamentben egyaránt. A támadások annyira megviselték, hogy elmegyógyintézetbe is került. Megvádolták azzal, hogy nem tudott elszámolni a rábízott pénzzel. Sokaknak csalódást okozott, hogy a del Piombo képet valóban del Piombo festette, és nem Raffaello. Kétségbe vonták a megvásárolt művek valódi értékét is. A bíróság végül megszüntette az ellene folyó eljárást, de ő utána Ausztráliába menekült, ahol rövid idő múlva öngyilkos lett.

Egyes vélemények szerint a támadások hátterében Wilhelm von Bode berlini múzeum igazgató állt, aki nehezményezte, hogy Pulszky több művet felvásárolt előle. Mások szerint az igazi célpont az apja, Pulszky Ferenc volt, aki akkor még mindig jelentős politikai szereplőnek számított. Emlegetik Pulszky Károly ügyét magyar Dreyfus ügyként is.