Igazából Lengyelországba szerettem volna menni. Naná. Akkor mindenki Lengyelországba akart menni. Helyette ajánlották fel Zsolnát (Žilina). (Lengyelországba aztán öt év mólva egy eszperantó csoporttal jutottam el.) Tízen voltunk a csoportban. Senkit sem ismertem közülük előtte. Utazás előtt egyszer találkoztunk a KISZ bizottságon. Kiderült senki nem odajelentkezett, egy kicsit mindenki csalódott volt. Akkor még Csehszlovákiába sem lehetett csak úgy utazni. A csoportos útlevelet a KISZ bizottság intézte, de a katonaságtól is kellett engedélyt kérni, hogy utazhassunk.
A zsolnai pályaudvaron egy csinos lány várt bennünket, de csalódnunk kellett – a csoport nyolc fiúból és két lányból állt – ő csak helyettesítette a tolmácsunkat, aki fiú volt, és csak másnap érkezett. A szállásuk a városon kívül egy vadonatúj kollégiumban volt, egészen még el sem készült, talán mi voltunk az első lakói.
Helyettes tolmácsunk még aznap este el is utazott. Néhányan megragadtuk az alkalmat és visszakísértük őt a pályaudvarra. Jó kis séta volt, de gyalogosan jobban megismerhettük a várost. Annyira azért nem ismertük meg, hogy ne tévedjünk el visszafelé. Annyit tudtunk, az uszoda felé kell menni, ami már szintén a városon kívül volt. Annyit még sikerült valahogy megértetnünk, hogy az uszodát keressük, de erre mindenki elkezdte mutogatni az óráját, hogy már zárva van. Zsolnán már tényleg nagyon kevesen tudtak csak magyarul, mi nem beszéltünk szlovákul, próbálkoztunk orosszal és angollal, de nem sok sikerrel. Már kezdett reménytelennek látszani a helyzet, amikor egy katonáról néhány percnyi angol nyökörgés után kiderült, tud magyarul. A várost ugyan ő sem ismerte, de a tolmácsolásával útba igazítottak bennünket. Örök rejtély marad, hogy keveredtünk a városnak arra a részére. A harmadik héten vetődtünk el csak oda, egészen más irányban volt.
Folyt. köv.
