„Nincsen bánatom, se gondom

Amit tudok, azt megmondom

Az életem nem nyugtalanít

Mindenkinek adok puszit

Akire nézek, boldog lesz ma este

A nagy örömtől szárnyal majd a lelke”

Ez a kis dal szólt Obsidian fülében a vonaton. Valóban boldognak és gondtalannak érezte magát. Nyoma sem volt benne gátlásosságnak, kishitűségnek. Építőtáborba utazott. Nem ez tette boldoggá, de tudta ott lesz ő is. Kati a tankörtársa volt, úgy érezte, egész közel kerültek egymáshoz. Meg volt róla győződve, ő is várja már a találkozást. Pestről csak egy esti vonattal ment tovább, volt elég ideje, hogy egy tábla mogyorós csokit vegyen Kati közelgő születésnapjára. Remélte, már a vonaton találkoznak, de Kati csak a következővel utazott.

Végre megérkezett ő is, de csalódást keltően csak egy odavetett sziával üdvözölte Obsidiant.

A turnus az évfolyamuk hallgatóiból állt. Örömmel üdvözölték egymást. Keresték ki jött el, örültek, hogy túlélték a matek tanszéket.

Hétfő reggel munkavédelmi oktatással kezdődött. Anélkül egy lépést sem. Obsidianék brigádját egy darupálya építéséhez osztották be, azzal az instrukcióval, keressék a lukasfülűt. Egyórányi bolyongás után az építkezésen végre megtalálták azt a darut, amelyiknek a pályáját tovább kellett építeni. Kiderült a lukasfülű csak dél körül érkezik meg. Az építkezésen legnagyobbrészt szabolcsiak és zalaiak dolgoztak, akik péntek délben befejezték a munkát, és hétfő délben kezdték újra. Hétközben természetesen hosszabbított műszakban dogoztak. Egy hét után a táborlakók valami förtelmes keverék tájszólásban beszéltek. Amikor végre előkerült lukasfülű, úgy döntött aznap már nem érdemes elkezdeniük dolgozni. Ezzel lőttek is a brigád munkaverseny helyezésének, de nem izgatta őket. A munka jórészt sóder lapátolásból és talicskázásból állt. Kettőig dolgoztak, aztán ebéd és utána teljesen szabadok voltak. A tábor büféjében állandóan lehetett sört kapni, ami tényleg rendkívülinek számított abban az időben. Obsidian egy 8-10 fős baráti társasággal volt együtt sülve-főve. Pár nap múlva hozzájuk csatlakozott a táborban levő lengyel diákok kis csoportja is. Voltak a táborban is rendezvények, de ők általában külön utakon. Néha azért meghallgattak egy zenekart vagy előadást. Délutánonként a Dunára jártak le fürdeni. A két hétben végig kánikula volt. Esténként ittak, játszottak, beszélgettek, bejárták a környéket. Felfedezetek egy nagy őszibarackost, amit 2-3 naponként meglátogattak az éjszakai órákban. Nem volt kockázat nélküli, őrizték a kertet, de sikerült megúszniuk az őrrel való találkozást. Éjfél körül rendszerint még lementek a Dunára egyet fürdeni, és szúnyogokat etetni. Alvásra nem sok idő maradt. Vidámak voltak, felszabadultak. Obsidiant is csak az zavarta, Kati kerüli a vele való találkozást. Persze egy társaságban voltak valahogy mégis elkerülték egymást. Sőt Kati feltűnő érdeklődést mutatott egy társaságon kívüli fiú iránt.

Hétvégén szinte kiürült a tábor. A estiek mind hazamentek, a külföldieket kirándulni vitték, csak néhány Obsidianhoz hasonlóan távolról érkező maradt ott. Ismét egy kisebb csalódás. Azt még bocsánatos bűnnek érezte, hogy annyi őszibarackot leszednek, amit megesznek, de hogy Kati két nagy szatyorral cipelt haza, már kicsinyesnek találta. Nem erkölcsi aggályai voltak, egyszerűen úgy érezte ő nem ezt a lányt ismerte eddig.  Miután nem kapott biztatást a magabiztossága is elszállt, még azt a tábla csokit sem merte átadni Katinak, amit a születésnapjára vett. Távollétében csempészte oda a párnája alá. Kati rögtön tudta kitől kapta, egy kicsit talán zavarba is jött. Vasárnap este már azzal a fiúval jött vissza, aki iránt érdeklődött. Második héten már ő is csatlakozott a társasághoz.

Obsidian a tábor záró rendezvényén (értékelés, jutalmazás) véletlenül Kati mellé került, de csak néhány idétlen megjegyzésre telt tőle.

Hazafelé a vonaton fáradt volt, szomorú és csalódott.

„Elvonult a vihar

Felsütött a nap

De az én életem

Öröm nélkül maradt”