Egy kis nyelvészkedés.
Mielőtt folytatnám Obsidian nem családregényét, teszek egy kis kitérőt Gérce nyelvi sajátosságaiba.
- Há missz?
- Eere lënek.
Lefordítva:
- Hová mész?
- Erre lefelé.
Amíg Gércén éltem, meg voltam róla győződve, tökéletes irodalmi nyelven beszélek. Nem használtam tájnyelvi szavakat. Nem íztem. Szíp is lett vóna. Általában nem zöngésítettem. (Maggai két gával.)
Vazs megye, Vazsvár
Zsíroskenyér, legvár
Igen az egyik az s betű volt. Én észre sem vettem, hogy bizonyos helyeken zs-nek ejtem. Mások annál inkább. Kétfajta e-t ejtettem. Egy kicsit á-ba hajló nyíltat, és egy kicsit ö-be hajló zártat. Így lettem Mástör. Amikor műhelygyakorlaton névtáblát kellett készíteni, és kértem egy e betűt, adtak egy a-t. Á, mint Álámér. Persze, aki kétfajta e-t ismert, az sosem, hallotta az e-t á-nak, azt egész másképp ejtették, de aki csak egyet, annak nem hasonlított a saját e-jéhez.
Pedig jelentésbeli különbség is lehetett a különbözőképpen ejtett szavak között.
mentek – én (meg) mentek valamit
mëntëk – ti most mentek valahova
mëntek – ők régen mentek valahova
Mostanra annyira leszoktam róla, hogy gondolkodnom kell rajta, mit hogyan ejtettem, pedig egykor nem is tudtam volna másképp.
Kimondottan affektálásnak számított, ha valaki a fekete alakot használta a feketë helyett.
Nagyon sok szónak volt tájnyelvi és szép vagy irodalmi változata is, érdekes módon néha a szép változat is tájnyelvi volt. Miért lett a kolbászból kalbász? Talán mert, ha az óma: alma, a szóma: szalma, akkor a kóbász: kalbász.
A faluban elég sok német jövevényszót, használtak, de családon belül nem volt jellemző, így nem is maradtak meg bennem. Természetesen a tűzhely nálunk is sporhert volt, de más most nem jut eszembe.
Családon belül anyunak és apunak szólítottuk (neveztük) a szülőket, a faluban elterjedt volt az annya, aptya megszólítás, de előfordult a mutter, fater is. A nagyszülőket mamának és papának nevezték, amit szülőkre sohasem alkalmaztak.
Nevek.
A fiúknál a Jancsi, Jóska, Pista típusú nevek voltak elterjedve. Én a nevemmel (Zsolt) annyira különlegesnek számítottam akkor, sokan azt mondták, ilyen név nincs is. Nagyon sokan szólítottak Zolinak vagy Csabának A Zolit még csak értem. Eredetileg Zoltánnak akartak nevezni, de pár hónappal előtte az egyik unokatestvérem Zoltán lett, és egy idősebb unokatestvérem már Zoltán volt, úgy gondolták, túl sok lenne belőle a családban..
A nőknél viszont lehetett találkozni egészen ritka nevekkel is. Volt a faluban Lóri néni, Szidi néni, Fáni néni, Emer néni. Néhányról azt sem tudom, minek a becézése lehetett.
Végül József Attila: Mama című verse tájnyelvi átiratban.
Má’ e’ hetë csak a mamára
gondulok mindig, mëg-mëgáva.
Nyikorgó kosárral öliben,
mënt a pallásra, mënt serínyen.
Én még őszinte embër vótam,
ordítottam, toporzíkútam.
Haggya a dagatt ruhát mázsra.
Engëm vügyön föl a pallázsra.
Csak mënt és teregetëtt nímán
nëm szidott, nëm is nízett énrám
s a ruhák fínyesen, suhogva,
kerinntek, szátak a magozsba.
Nëm nyafogník, de mozst már kíső,
mozst látom, millen óriás ű –
szürke haja lëbben az ígen,
kíkítőt ód az íg viziben.
folyt.
