Bolla mama
Nagyszüleim közül anyai nagyanyám állt hozzám a legközelebb, annak ellenére, hogy ö halt meg legkorábban, viszonylag fiatalon 65 éves korában, váratlan szívroham következtében. Én olyan 8 év körüli lehettem akkor. Tényleg úgy emlékszem vissza rá, mint egy jóságos nagyanyóra. Volt benne valami természetes jóság, szeretet, derű. Legritkább esetben vesztette el csak a türelmét.
Csak nagyon elmosódott emlékeim vannak róla.
Házasság útján került a faluba, így rokonai sem éltek ott. Egyik testvére Sitkére ment férjhez. Hozzájuk néha átbicikliztünk egy földúton. A húgomat anyu vitte a biciklije csomagtartóján, én kisbiciklin követtem őket. Az ő fiúk (anyu unokatestvére) a Műszaki Egyetemen tanított. Amíg Pesten éltem, vele tartottam a kapcsolatot.
A családi legendáriumban élt egy történet a mama egy másik testvéréről. Nem volt gyerekük, és anyut kölcsön akarták nekik adni. Nem örökbe fogadni, csak úgy velük éljen egy darabig. Anyu azonban néhány nap után megszökött tőlük, és hazagyalogolt a szomszéd faluból.
Volt a házban egy nagy kemence. Ha jól emlékszem hat kenyeret sütöttek benne egyszerre. Amíg a mama élt közösen sütötték a kenyeret a mama, anyu és a sógornője.
Egészen tisztán emlékszem a mama halálára és a temetésére. Éjszaka már aludtunk, amikor zörgetett anyu bátyja, a mama nagyon rosszul van. A szüleim rohantak, de mire odaértek már halott volt. Orvos nem volt a faluban. Amikor hazaértek felébredtem, de úgy tettem, mintha aludnék, és hallgattam a beszélgetésüket.
A temetés napján kivételezettnek éreztük magunkat az unokatestvéremmel, aki pár hónappal volt idősebb nálam és egy osztályba jártunk. Tanítói engedéllyel nem kellett iskolába menni. Akkor még háztól temettek a faluban. A halottas ház udvarán ravatalozták fel a koporsót, itt búcsúztatta a pap az elhunytat, majd a temetési menet harangszó kíséretében végigvonult a falun a temetőbe. Az önkéntes tűzoltók gyakran koporsóvivői feladatokat is elláttak.
folyt.
