Ismét egy szolid levél a múltból.
Sajnálom, ha csalódást okozok, ez voltam.
Kedves Pici! Szerencsésen megérkeztem, bár egy kicsit sokan voltak a vonaton. Remélem, te kényelmesebben utaztál. Nagyon gyorsan eltelt ez a négy nap. Már megint olyasmiről írok, amit úgyis tudunk mindketten. Most már nekem is teljes erővel kellene csinálni a feladatokat, nem hiszem, hogy mostanában haza tudnék menni. Persze azért két napot lehet, hogy tudok majd szakítani. Majd még meglátom.Nem hiszem, hogy nagy jelentősége lenne, de talán egy kicsit jobban megértesz néhány dolgot, megpróbálok írni magamról valamit, azt hiszem, sok mindent már ismersz is.Talán ott kezdem, hogy miért is jöttem Pestre középiskolába. Tulajdonképpen nem volt semmi különösebb oka, volt egy ismerősünk, aki ajánlotta ezt a helyet, és én jöttem. Ehhez talán még hozzájárult, hogy otthon sem éreztem magam túl jól, de ez csak annyiban, hogy könnyebb volt elmenni hazulról. Volt, aki kis hülye parasztnak tartott, de nem sokat törődtem vele, néha még rá is játszottam A tanulás szerencsére elég könnyen ment, bár ez a bizonyítványomon nem mindig látszott meg, mert az osztályzatokkal nem sokat törődtem. Mindjárt az elején összebarátkoztam két sráccal, akiket aztán első évben ki is vágtak, utána egy kicsit magamra maradtam, de aztán elég hamar sikerült újra beilleszkedni a társaságba, és soha nem éreztem egyedül magam. Közben albérletben laktam, amiről sok jót nem tudok mondani, de valahogy azért kibírtam. Most már lehet, hogy nem bírnám ki. Az egyetemre nem nagy meggyőződéssel jelentkeztem, inkább csak, hogy magamat megnyugtassam. Írásbeli után kezdtem csak el egy kicsit bizakodni. Ezután következett a katonaság, ami megint csak nem az én stílusom. Itt elsőben kialakult egy elég jó kis banda, majdnem mindenben összetartottunk, de aztán másodikra szétoszlott az egész, és akkor én úgy éreztem, hogy teljesen magamra maradtam. Nem ilyen egyszerű ez persze, de közben sohasem volt egy igazi barátom, arról meg már majdnem teljesen lemondtam, hogy én egy lánnyal járjak. Önbizalmam semmi nem volt, (most sincs sok) semminek nem láttam értelmét, szóval teljesen le voltam törve. Ekkor ismertem meg Juditot, aki úgy rádöbbentett, hogy azért valamit tenni is kellene, hogy ez megváltozzon. (Nem a tankörtársam, hanem aki húgommal lakott együtt, azt hiszem már beszéltem róla.) Aztán jött Ili, aki egy kicsit visszaadta az önbizalmamat, és még sok mindenben segített.Amit eddig írtam, teljesen szubjektív volt, és holnap talán egész mást éreznék lényegesnek. Többet most nem írok.Sokszor csókollakObsidianHát nem voltam egyszerű eset.
Szokásom szerint dátumot nem írtam. Kb. 74 őszére saccolom. Én akkor ötödéves voltam az egyetemen, Pici már a Baki Állami Gazdaságban dolgozott, általában Sárváron találkoztunk. Ekkor már úgy másfél éve ismertük egymást. Fogalmam sincs, miért írtam ezt magamról. Mint a levélből is kiderült, nem jelenthettek újdonságot az itt leírtak. Talán csak az exhibicionizmusom okán éreztem szükségét annak, hogy írásban összefoglaljam. Ahhoz képest, hogy azt írtam holnap talán egész mást éreznék lényegesnek, magam is meglepődtem, hogy már 35 éve is azt tartottam fontosnak, amiről mostanában is írok, annak ellenére, hogy nagyon sokáig egyáltalán nem éreztem rá késztetést, hogy megfogalmazzam magamat. vannak sebek, amik azóta behegedtek, és visszatekintve már nem tűnnek olyan súlyosnak, mint amikor még friss emlékek voltak, és van olyan is, amihez hosszabb időre volt szükség, hogy írni tudjak róla.
Juditról itt írtam.
Iliről többek között itt.
