Biztos, hogy soha nem néztem volna meg csakúgy. Egy realityként címkézett problémamegoldó műsor egy kereskedelmi televízióban. Nem az én műfajom. De egészen más a helyzet, ha tudom, hogy három nagyon kedves ismerősöm is szerepel benne. Muszáj megnézni.
Biztos, hogy soha nem néztem volna meg csakúgy. Egy realityként címkézett problémamegoldó műsor egy kereskedelmi televízióban. Nem az én műfajom. De egészen más a helyzet, ha tudom, hogy három nagyon kedves ismerősöm is szerepel benne. Muszáj megnézni.
Talán a műsor egyik beharangozójában hangzott el a kérdés: Beengedne-e ön 25 segítő idegent az életébe? Hát nem. (Miért is nem lehet háttal kezdeni mondatot?) Sőt, eszembe sem jutna, hogy a problémáimat a tévé nyilvánossága előtt oldjam meg, bármilyen formában is. (Mondja ezt egy blogger, aki már számtalan esetben a nyilvánosság elé tárta az éppen aktuális problémáit, egy kicsit abban is bízva, segítséget kap az olvasóitól. Igen, de az olvasói nagyrészt egyúttal ismerősei, barátai is, így ez mégsem ugyanaz az eset.) Persze nem szeretnék ezzel senkit sem minősíteni, csak jelzem, hogy én nem vállalnám.
Bármennyire is egyszerűnek is tűnik a kérdés, amiben segítséget kér valaki, igazán segíteni csak úgy lehet, ha a segítők alaposan ismerik a körülményeket, így szinte elkerülhetetlen a nyilvános élveboncolás. Általánosságban ez ellen sincs kifogásom, (ugye egy blogger, aki néha nyilvános önélveboncolást is végez) ha az nem vájkálás, nem hozzák kínos helyzetbe a segítség kérőt. És bármennyire tapintatosan is végzik, könnyen tévútra tévedhetnek.
Bár a műsor a döntésre van kihegyezve, a végső döntést mégiscsak csak a segítség kérőnek kell meghozni. Senki nem dönthet helyette, és nem hivatkozhat másokra, ha esetleg utólag kiderül, talán mégsem így kellett volna dönteni.
És vajon, hogy tudja feldolgozni azt a szituációt, hogy egy héten keresztül ő a főszereplő, az adásban ő sztár, és aztán újra magára marad.
Újabb dilemma.
