az értelmetlen szövegeket könnyedén elfogadjuk, de ami nehezen érthető az irritál bennünket, mert talán ösztönösen is érezzük, ami értelmetlen, és nem kell erőfeszítéseket tennünk a megértésére, de ami nehezen érthető, az frusztrációt okoz.
Nemrég egy koncert kapcsán nehezményeztem, hogy feltűnően sok üres hely volt, az eladott bérletek alapján tét házas rendezvényen, és még szünetben is sokan eltávoztak. Aztán kommentekben megkaptam, hogy ez természetes, ha valakinek nem tetszik valami, miért nézné végig. Hát persze, velem is előfordult már, hogy beleszaladtam valamibe, amire azt mondtam, na, ezt még se, és hát nem azért, mert számomra teljesen idegen, hanem azért, mert nagyon is ismerős. Nem is tettem volna említést, ha nem lett volna annyira feltűnő, és ez nekem már a kisvárosi értelmiség zenei ízlésének a határait jelezte is jelezte, amelyek számomra elég szűknek tűnnek. Ez akár érdektelen is lehetne, de félek, nem csak nekem jelezte, hanem a szervezőknek is.
Írtam valamikor egy posztot Nem olvasmányaim címmel, azokról a könyvekről, amiket néhány oldal elolvasása után letettem, és soha többé kézbe nem fogtam. Nem volt sok, addig három, azóta eggyel szaporodott, Erdős Renée is felkerült a listára. Jó ideig válogatás nélkül olvastam mindent, ami a kezembe került, aztán egyre válogatósabb lettem. Ízlés, érdeklődési kör, annak tudomásulvétele, hogy nem lehet mindent elolvasni, és akkor már inkább olyanokat, amik igazán érdekelnek, biztos előítélet is. Soha nem zárkóztam el az újdonságok elől, és soha nem tettem félre egy könyvet azért, mert nehéz olvasmánynak bizonyult.
Azt hiszem Weöres Sándor egyik írásában olvastam – versben vagy egy vers bevezetőjében, próbáltam utána járni, de nem akadtam rá, csak rá való hivatkozásra – az értelmetlen szövegeket könnyedén elfogadjuk, de ami nehezen érthető az irritál bennünket, mert talán ösztönösen is érezzük, ami értelmetlen, és nem kell erőfeszítéseket tennünk a megértésére, de ami nehezen érthető, az frusztrációt okoz. Biztos nem egészen így, de a lényeg talán ez volt. Rég olvastam.
Szokták mondani, nem kell félni a közhelyektől, azok mindig igazságokat fejeznek ki. Lehet, de megelégedhetünk-e a közhely igazságokkal?
Könnyű népszerűséget szerezni zenei közhelyekkel, üres virtuozitással. Szeretjük a könnyen emészthető történeteket.
„Én kikapcsolódni akarok a színházban.”
Csak semmi olyan, ami egy kicsit is megkérdőjelezi életünket, felfogásunkat a világról, és egyáltalán.
Szeretjük, ha igazolják előítéleteinket, ne próbálják megdönteni azokat, hisz tudjuk, amit tudunk.
És vevők vagyunk a demagógiára, mert milyen jó, ha egy politikus azt mondja, amit hallani szeretnénk. És a politikusok nagy része nagyon jól tudja, mi az, amit hallani szeretnénk.
Mi lenne, ha néha vennénk a fáradságot, és elkezdenénk gondolkodni. Tudom, nem könnyű. De mégis.
Elég messzire jutottam egy koncerttől.
„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát…”