Szombaton egy ausztriai hegyi túrán voltunk a lányommal. Eredetileg a feleségem jött volna, de már úgy majdnem az utolsó pillanatban derült ki, hogy a kolléganője megszervezte a szüretet, és nem tudja őt helyettesíteni az üzletben. Lehet, hogy jó is, hogy így alakult. Nem mintha nem mennék szívesen bárhova is vele, de valószínűleg nehezen bírta volna végig járni, a lányomra pedig igazán ráfért egy kis kikapcsolódás. Amikor jelentkeztünk, rákérdeztünk a szervezőnél, nem lesz-e túl nehéz, de azt mondta szerinte nem lesz gond. A buszon az idegenvezető már próbált elrémiszteni bennünket, de akkor már késő volt.

Igazából hegyet azért nem másztunk, egy szurdokvölgyet jártunk végig valahol Mariazell közelében. Ha tudtam volna, hogy egy meredek hegyoldalon néhány helyen egy húszcentis párkányon kell menni, és alattam akkora mélység, hogy alig merek lenézni, hát lehet, hogy én sem vállalkoztam volna rá. Jaj, nem panaszkodni akarok most, igazán felejthetetlen élmény volt, és lenyűgöző látvány. Hát még, ha nyugodtan lehetett volna nézelődni, és nem kellett volna állandóan a lábunk alá figyelni. A végén persze azért ki is kellett jutni a völgyből, ami elég húzós és hosszú kaptató volt. Ha eddig eljutottunk volna, valószínűleg itt mondta volna a feleségem, hogy ő tovább egy tapodtat sem.

Láttunk egy igazi helikopteres légimentést is. Teljesen, mint a filmeken, le a kötél, és még a levegőben lógva elindulnak. Azt nem tudom, mi történt, talán túl nagy baj azért nem.

Délután még körülnéztünk Marizellben is, de zavaróan nagy tömeg volt.

Ahhoz képest, hogy amikor leszálltunk a buszról alig bírtam megmozdulni, nem is lett igazán izomlázam.