Hallgatok hinatára, legyen játék belőle. Írjatok azokról a könyvekről, amiket néhány oldal elolvasása után örökre letettetek.
Az én könyveim:
Akkor jöjjenek most a nem olvasmányaim, vagyis azok a könyvek, amiket néhány oldal után letettem azzal, hogy ezt azért mégsem. Nem sok ilyen van. Kicsit talán mazochista is vagyok ezen a téren, ha valamibe belekezdek, azt befejezem. Volt azért néhány kivétel.
Az első talán Dangulov: Diplomaták című regénye volt. Elég régen történt már. Annyi rémlik belőle, hogy a főhősnél az éjszaka közepén megjelentek katonák azzal, hogy Lenin elvtárs azonnal beszélni akar vele, de én már nem jutottam el Lenin elvtárshoz, mert itt letettem a könyvet. Lehet, hogy egy remekművet szalasztottam el?
Bevallom, Passuth Lászlóval kapcsolatban eleve voltak előítéleteim, ennek ellenére belekezdtem az Esőisten siratja Mexikót olvasásába. Az első néhány oldalt annyira hamisnak éreztem, hogy inkább nem folytattam. Győzött az előítélet? Mindenestre ezután inkább hallgattam az előítéleteimre, legalábbis a könyvek dolgában.
Czakó Gábor viszont egy időben a kedvenceim közé tartozott, a Várkonyi krónika még most is helyet kapna a százas listámon, az Eufémia című regényt viszont nem bírtam néhány oldalnál tovább olvasni. Volt egy munkatársam, aki a részegség egy bizonyos fázisában, úgy közvetlen az üvöltöző komcsizás után, hasonló stílusban kezdett beszélni. Lehet, hogy ez is közrejátszott, de a regény mondatai mögött éreztem egyfajta gyűlöletet vagy megvetést, amire soha nem voltam vevő.
Akikre kíváncsi lennék:
