Így éltünk a 60-as években.
Elvek és alkuk.
Ezzel a címmel rendeztek kiállítást a Zalaegerszegen a Göcseji Múzeumban. A címben ígért elvekből és alkukból is kapunk némi ízelítőt, ha figyelmesem elolvassuk a tárlók mellett elhelyezett ismertető szövegeket, de múzeumba azért mégsem elsősorban olvasni jár az ember.
Lehet persze vitatni, helye van-e egy múzeumban azoknak a tárgyaknak, amelyeket nap mint nap használtunk és még talán ma is használunk. Milyen önmagukon túlmutató jelentést kaphatnak azáltal, hogy egy kiállítás részeivé lesznek? Önmagukban talán semmilyent, egy Kékes tévé az csak egy Kékes tévé marad a múzeumban is, így együttesen azonban életünk egy szeletét jeleníthetik meg. Múzeumi tárggyá váltunk? Bizonyos értelemben igen. Saját fiatalságunkat látjuk viszont. Szóvá is tette a Zalaegerszeg című „lokálpatrióta városi hetilap” (Ilyen is van ám. He-he...) újságírója, túlságosan is nosztalgikus érzelmeket kelt a kiállítás, pedig hát akkor mégiscsak diktatúra volt. Persze, de a kiállítás azt próbálja bemutatni, hogyan éltünk akkor, és az életünk talán mégsem a diktatúráról szólt. Jó esetben.
Azt sem szabad elfelejteni, óriási különbség volt a hatvanas évek eleje és vége között. Az a pillanatkép, amit a kiállítás felidéz, az évtized második felére jellemző, amit akkoriban gúnyosan és megbélyegzően fridzsider szocializmusnak is neveztek, és ami mindenképp kellemesebb volt az első felénél.
Valószínűleg a Cyklon együttes (a nem zalaegerszegiek kedvéért: itt kezdte pályafutását többek között Tunyogi Péter és Tóth János Rudolf is) tagjai sem gondolták egykor, hogy ha csak egy időszaki kiállítás erejéig is, de egy önálló sarkot kapnak a múzeumban. Egy tárgy a használójától is kaphat önmagán túlmutató jelentést, és válhat ereklyeszerűvé. Az itt kiállított gitár attól válik érdekessé, hogy azt egykor Tóth János Rudolf (és őelőtte Zorán) használta.
Hogy néhány tárgy ma már megmosolyogtat bennünket? Negyven év múlva talán a jelenlegi tárgyainkon is mosolyogni fognak az utódaink. Vagy talán mi.