Vérfertőzés, kutyaevés, csirkeszekálás

Néhány hete olvastam egy elgondolkodtató cikket az És-ben.

Tőzsér János – Nemes László: Vérfertőzés, kutyaevés, csirkeszekálás

Továbbgondolásra érdemesnek találtam, szerettem volna cikket belinkelni, és hozzáfűzni a gondolataimat, de csak az tudja olvasni, aki fizet, így kénytelen vagyok röviden ismertetni, hogy érthető legyen, miről beszélek.

A cikk bevezető sorai ingyen is elérhetők, így azokat bemásoltam, így legalább a címet nem kell magyaráznom.

„Képzeljük el az alábbi három esetet! Első: adott egy testvérpár – nő és férfi. Az egyetemi szünet idején külföldre utaznak nyaralni. Egyedül laknak tengerparti bungalójukban, ahol egyik éjszaka úgy döntenek, hogy (megfelelő fogamzásgátló óvintézkedések mellett) szeretkeznek egymással. Második: egy család kutyáját elgázolja egy autó a házuk előtt. A család tagjai úgy hallották, hogy a kutyahús nagyon finom, ezért a kutya tetemét feldarabolják és megfőzik vacsorára. Harmadik: egy férfi heti rendszerességgel elmegy a boltba. Vesz egy lefagyasztott bontott csirkét. Hazaviszi, ám mielőtt megfőzné és megenné, közösül vele.”

A cikk szerzői felteszik a kérdést, megítélhetők-e a fenti cselekedetek erkölcsi szempontból, vagy morálisan semlegesnek tekinthetők? Feltételezik az És olvasóiról, hogy ezeket a cselekvéseket, mint olyan cselekvéseket, amik a résztvevőkön kívül senki másra nem hatnak, a moralitás felségterületén kívülállónak tekintik. Szintén feltételezik, hogy ezt a vélekedést az olvasók teljesen magától értetődő, természetes álláspontnak tekintik.

(Részemről elfogadom, kívül esnek az erkölcsi megítélés hatáskörén, de egyáltalán nem érzem magától értetődőnek.)

A szerzők a továbbiakban azt bizonyítják, kutatási eredményekre hivatkozva, hogy az erkölcsnek ez a fajta relácionistának nevezett felfogása egyáltalán nem magától értetődő, elsősorban a jómódú nyugati országok lakóira jellemző, de az egyes kulturális és társadalmi csoportok véleménye között jelentős eltérések vannak.

Vizsgálják a kérdést történeti szempontból is, és meglepően újnak tartják ezt a fajta erkölcs felfogást.

(Nekem igazán nem okozott meglepetést.)

Mintegy 150 évre vezethető vissza, és elsősorban John Stuart Mill nevéhez köthető.

És akkor én is idézem a cikkből Mill gondolatait:

„az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek – kollektíven vagy egyénileg – joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogos lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben – akarata ellenére – erőszakot alkalmazni; mások sérelmének megakadályozása”.

„amint egy személy vagy közösség megfoghatóan károsodik, vagy megfogható esélye van annak, hogy károsodni fog, az esetet ki kell vonni a szabadság tartományából és az erkölcs vagy a törvény hatáskörébe kell utalni”.

A szerzők szerint ennek az erkölcs felfogásnak kétségtelen érdeme, hogy a magánszférát megvédi a tömegek zsarnokságával szemben, lehetővé teszi, hogy kivonhassuk magunkat közvélemény vagy a közérdek kényszerei alól.  Ugyanakkor sok olyan kérdést kivon az erkölcs hatálya alól, amik más korokban és kultúrákban az erkölcs központi kérdései voltak.

A cikk befejező részében felsorolnak néhány köznapi példát (gyerekünk tanára szabadidejét számítógép előtt ülve virtuális kegyetlenkedéssel tölti; orvosunk rendszeresen prostituáltakat keres fel; szomszédunk otthonába zárkózva folytonosan eszik és iszik) és úgy vélik azt is gondolhatjuk, hogy akik ennyire kudarcot vallanak jellemük alakításában, akkor is erkölcsileg elítélhető, rossz emberek, ha közvetlenül nem sértenek másokat.

Végül felteszik a kérdést: valóban ott kezdődik-e a morál, ahol a magánszféra véget ér?

Ennyi a cikk nagyon vázlatos összefoglalása. Most kezdődne az én véleményem, bár kétségtelen az eddigiek is az én olvastomban ismertetik a cikket, és csak remélni tudom, nem nagyon tér el a szerzők szándékától.

Egy kis kitérő.

Mit hoz a véletlen. Közben megnéztem a Döglött akták című krimisorozat egyik epizódját, amelyben két gyilkosságot is elkövetnek egy testvérek közti szexuális kapcsolat eltitkolása érdekében. Bármennyire tudjuk is, hogy egy ilyen kapcsolat kívül esik a moralitás körén, a közvélemény ezt egyáltalán nem fogadja el, és egy közszereplő esetében akár végzetes következményei is lehetnek.

Úgy érzem a szerzők befejező részben szereplő példái eléggé ingoványos területre visznek. A prostituáltakat látogató orvos esetét ki is zárnám belőle. Nem szeretnék a moralizálás bűnébe esni, de prostitúciót mint társadalmi jelenséget nem zárnám ki az erkölcsileg megítélhető jelenségek köréből, így annak szereplői sem – mindegy, melyik oldalon állnak – zárhatóak ki e körből.

Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt állítom a közlekedési szabályok betartása, vagy nem betartása morálisan is megítélhető, hisz magatartásunkkal mások életét, biztonságát veszélyeztethetjük, de hát az is a moralitás körébe tartozhat, hogy a szabályok be nem tartásával szerzünk előnyt másokkal szemben. (Egy igazi erkölcsi kérdés: lúzer legyek vagy gazember?) Mégis. Megyek egy alárendelt úton, keresztezi egy főútvonal, stoptábla, jól belátható kereszteződés, semmi forgalom, az út teljesen kihalt. Megítélhető-e morálisan, ha nem állok meg a stoptáblánál? Természetesen nem. Egy lesben álló rendőr persze teljesen jogosan megbüntethet, szabál az szabál alapon, de annak már semmi köze a moralitáshoz.

Illetve. Nézzük egy kicsit más szempontból. Megítélhető-e morálisan a normakövető magatartás. Vagy az már olyan terület, ahol semmi keresnivalója az erkölcsnek.

Amikor egy politikus szingli hordákról beszél, egyúttal erkölcsi ítélete is mond bizonyos emberek életformájáról. De milyen alapon teszi ezt? Milyen alapon helyezi a saját életformáját erkölcsileg magasabb szintre mások életformájánál, amikor az tulajdonképpen kívül is moralitás körén, legalábbis a relácionista erkölcs felfogás szerint.

Eszerint a felfogás szerint az abortusz is morálisan semleges cselekedet, mindenkinek magánügye. Milyen alapon kényszeríthet egy nőt a közösség arra, hogy megszüljön egy gyereket, ha ő nem akarja? Nem inkább az abortusz tilalom tekinthető olyannak, amikor a társadalom olyanba avatkozik bele, amihez semmi köze? És erkölcsileg elítélhető-e egy orvos, ha szakszerű segítséget nyújt a rászoruló nőknek abortusz tilalom idején.

Most már visszatérve a cikk példáira és a befejező kérdésére. Társadalmi hasznosság szempontjából persze ítélhetjük hasznosabbnak vagy kevésbé hasznosnak az egyes emberek életmódját, a morális szempontból mégiscsak olyan területnek kell tekinteni, ami kívül esik az erkölcs hatókörén.

Elnézést, hogy most ennyire túltengek. Befejezésül azért csatolok még egy Hajnóczy Péter novellát, mintegy illusztrációképpen.

HAJNÓCZY PÉTER: MUNKATERÁPIA

A csavargó sün valahogy mindenkinek a begyében volt. Az erdő szorgalmas lakói azon voltak, hogy vigyék valamire az életben, dolgoztak látástól vakulásig, este holtfáradtan elaludtak a televízió előtt, vasárnap délután pedig meglátogatták a rokonokat.

– Micsoda cuki harisnya! – mondta a róka felesége a farkas feleségének, és hangosan összecsapta a kezét. – Mondd, drágám, csomagból vetted?

A róka tervrajzokat mutogatott a farkasnak; hétvégi lyuk építésébe fogott az erdőszélen, három vészkijárattal. – Valódi föld – magyarázta a róka. – És micsoda szűk, alacsony folyosók! Valóságos labirintus!

A farkas új barlangot épített, a bagoly részletre jégszekrényt vásárolt, hogy legyen hol tartania a szemüvegét, de nem akart lemaradni a mókus, a vaddisznó, a sas és a kakukk sem.

Mindenki igyekezett.

Hajnalban fáradtan, kialvatlanul, tántorogva indultak dolgozni.

A róka felesége fekete csipkebugyiért nyaggatta a férjét, a farkasé fülbevalót akart, a teknős motorbiciklire kuporgatott.

– De mi a fenét csinál a sün? – kérdezte a kakukk. – Míg mások verejtékeznek, őkelme az árnyékban döglik, és horkol!

– Talán nyert a lottón – kockáztatta meg a borz –, a takarékban tartja a pénzt, és a kamatokból él.

A vaddisznó, akit nemrég neveztek ki a takarékpénztár igazgatójának, utánanézett a dolognak, és kiderült, hogy a sünnek egyetlen fillérje sincs a takarékban.

– Talán elásta a pénzét... – mondta a mókus. – Vannak efféle régimódi alakok... manapság minden megtörténhet...

Megpróbálták a sünből kihúzni az igazságot, de nem jutottak semmire: a sün csak bárgyún vigyorgott, és a fejét rázta.

– Ugyan, szegény vagyok én... csak egészséget adjon a jóisten...

Végül a róka vágta ketté a gordiuszi csomót.

– Még hogy elásott pénz! – legyintett. – Nevetséges! Ha valakinek pénze van, az tisztességes lakást épít magának, nem pedig rothadt falevélen alszik!

De ha nem akar házat építeni, rá se hederít, hogy a felesége tavalyelőtti ruhákban jár, és még televíziója sincs, akkor mit akar? Dolgozni csak annyit dolgozik, hogy éhen ne dögöljön, zsebre dugott kézzel mászkál, fütyürészik... mi rejlik emögött?

– Megmételyezi az ifjúságot – jelentette ki a bagoly. – Mi lenne a társadalommal, ha mások is követnék a példáját? Börtönbe vele, míg nem késő!

A róka elvetette a bagoly javaslatát.

– Csavargásért és közveszélyes munkakerülésért ugyan vádat lehetne emelni ellene – csóválta a fejét –, de minek fölöslegesen izgatni a kedélyeket? Nem bűnöző az a szerencsétlen sün. Egyszerűen beteg, túl érzékeny, neurotikus alkat. Gyógykezelésre, gondozásra szorul... A bagoly dühösen levette az orráról a szemüveget és behajította a jégszekrénybe. Micsoda puhány nemzedék! Az ő idejében nem teketóriáztak az efféle huligánokkal. Még hogy gyógykezelés! A kórházban csak pusztítja az ételt, gondolkozik...

A sünt végül is két ápoló behajította egy mentőkocsiba, és az elmegyógyintézetbe szállították. A teknősbéka volt a főorvos, aki megállapította, hogy a beteg skizofréniában szenved, állapota súlyos, egyelőre altatni, nyugtatni kell.

– De sose lehet tudni – tette hozzá –, remény, az mindig van. Később munkaterápiára fogjuk: majd hangyatojást válogat nekem ebédre.