Tudod, hogy szeretlek. Miért mondogassam állandóan.
„Hej, hej, jól tudod
Hogy mért szeretlek téged
Akarom, akarom, akarom azt, hogy érezd
Hogy mért szeretlek téged”
Tudod, hogy szeretlek. Miért mondogassam állandóan.
Nem tudjuk, nem merjük, vagy nem akarjuk kifejezni érzéseinket. Talán vannak, akiknek nincsenek is. Velük most ne foglalkozzunk.
Szégyelljük, nem tartjuk férfiasnak, félünk, hogy kitárulkozásunkkal kiszolgáltatokká válunk, bizalmatlanok vagyunk. Sorolhatnám. Vélt vagy valós okokat mindig találunk.
Mégis. Vannak pillanatok, amikor szeretnénk elmondani érzéseinket, és nem tudjuk. Nem találjuk a szavakat. Persze kölcsönözhetjük a szavakat a szavak embereitől, a költőktől, de azok mégsem a mi gondolataink, idegen tollakkal pedig nem szeretnénk ékeskedni, hiába érezzük, hogy a költő a mi érzésünket írta le.
Csak közhelyek jutnak eszünkbe, és méltatlannak gondoljuk, hogy a mi teljesen egyedi, különleges, semmi máshoz nem hasonlító érzésünket közhelyekkel fejezzük ki. Pedig talán a közhelyek örök emberi érzésekről szólnak. Persze mi mindig különlegesek vagyunk.
Soha nem közhely egy pillantás.
Soha nem közhely egy mosoly.
Soha nem közhely egy simogatás.
Soha nem közhely egy kézfogás.
Soha nem közhely egy hozzábújás.
Sok mindent elmondhatunk szavak nélkül is.
Ha van, aki érti.