Makrancos hölgy Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban.

Elöljáróban egy részlet a rendező, Verebes István, ajánlásából:

„A vígjáték címe magyarul: MAKRANCOS HÖLGY. Az eredeti (angol) címe: THE TAMING OF THE SHREW. TAMING: magyarul megfékezést, megzabolázást, szelídítést jelent. A SHREW hárpiát, házsártost, sárkányt, de jelent okosat, eszeset, erőset, marót, éleset, keményet, metszőt is. A hárpiára azt is mondhatnánk, hogy „perszóna”. Ami pedig rokon értelmű a „személyiség” kifejezéssel. Vagyis érthetjük úgy is az eredeti címet, hogy A SZEMÉLYISÉG MEGRENDSZABÁLYOZÁSA.”

Ez nekem egy kicsit zavaros, és nagyon erőltetett, de ettől akár még jó is lehetne az előadás.

Semmi kifogásom az ellen, ha egy darabot aktualizálnak, hisz a színház nem múzeum, rólunk és nekünk kell, hogy mondanivalója legyen. De vajon mit akar az rólunk mondani, hogy a darab első 5-10 percébe egy erősen lebutított nyelven társalognak, olyan „megizélni a zizét” stílusban. Vannak erősen leépült, alkoholista ismerőseim, de ennél ők is sokkal szofisztikáltabban fejezik ki magukat. És később ugyanezek a szereplők veretes shakespeare-i mondatokat mondanak, néha egy-egy izével fűszerezve.

By Alex dala is hordozhatna többlet mondanivalót, de szembeállítani a 75. szonettel (Az vagy nekem…) teljesen értelmetlen. Jól el vannak azok egymás mellett.

Kata és Petruchio kivételével az összes szereplő tiri-tarka rongyokban játszik. Teljesen fölösleges a szerepcserékhez átöltözni, egyrészt egyiküket sem ismerik, másrészt semmi lényegi különbség nincs a ruházatuk között.

Petruchio (Sztarenki Pál) erősen manipulatív személyiség, akit legjobb messziről elkerülni.

Kata (Pap Lujza), aki állítólag egy okos, erős akaratú, független nő, nem ismeri ezt fel, simán belesétál a csapdába, mert csapdahelyzetbe kerül, tagadhatatlan.  Férjhez megy az első férfihez, aki hajlandó őt elvenni. Különösebb ellenvetés nélkül tűri, hogy a férje gyötörje és megalázza őt, szinte minden ellenállás nélkül válik egy akarat nélküli bábbá.

Nyílszíni tapsot kapott a nászéjszaka jelenet. Valóban gyönyörű, de hamis. Sőt duplán hamis. Olyan nincs, hogy a szerelemben csak az egyik fél szárnyal, illetve van, de az nem szerelem. És az is hamis, hogy napközben gyötrök és megalázok valakit, aztán éjszaka tökéletes gyönyört adok neki. És igen a gyönyörnek kölcsönösnek kellene lennie, talán a két hamisság egy tőről fakad.

Remélem nem azt akarta ez a jelenet sugalmazni, hogy a nőnek a kapott gyönyörökért cserébe meg kell alázkodnia, alá kell vetnie magát a férfi akaratának?

„ Igazán nem is értem, ha szeretek valakit, azt azért szeretem, mert olyan, amilyen. Miért akarnám akkor megváltoztatni őt, hogy olyan legyen, akit esetleg már nem is szeretek? De miért is keresek én a szerelemben logikát.”

Írtam ezt egy régi postban. De ki beszél itt szerelemről? Hisz Petruchio nyíltan bevallotta őt csak a hozomány érdekli, miért is akarná, hogy Kata igazi társa legyen?

Reménytelen. Legalábbis Kata szempontjából.

Ami a többi szereplőt illeti, annyira kidolgozatlan és elnagyolt karakterek, egymással felcserélhetőek, hogy szinte teljesen érdektelen, mi történik velük.

Nehéz kedvelni egy olyan darabot, melyben egyetlen szerethető szereplő sincs.

És a végén az az operettes tapsrend.

Na, ne!