Volt egyszer egy nolblog. Hogy mindjárt egy önellentmondó mondattal kezdjem.
- júl. 28-án jelent meg az első írásom a nolblogon. Majdnem tíz év. Már majdnem történelem. És nem gondoltam volna, hogy egyszer le fogom írni a kezdő mondatot.
Véletlenül kerültem ide. Kerestem valamit, és egy nyereményjátékra bukkantam, amellyel szerzőket és olvasókat próbáltak toborozni a nolblogra. Regisztráltam magam, és ha már itt voltam, úgy gondoltam van néhány (lopott) történetem, amit talán érdemes megosztani másokkal is.
A történeteim hamar elfogytak, de közben történt valami. Szinte észrevétlenül, és talán szándékaim ellenére is, egy közösség részévé váltam. Igen, szándékaim ellenére, mert eléggé magamba zárkóztam akkoriban.
Mint arról BDK is írt azért volt a nolblog különleges, mert közösségként is működött, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Mint minden közösségben itt is akadtak önjelölt vezérek, akik meg akarták határozni ki és mi jelenhet, és most nem a vélemény diktatúrára gondolok, hanem egyszerűen valamilyen elvárásokat akartak támasztani a megjelenő írásokkal kapcsolatban.
Bevallom, nekem is voltak kételyeim, – amelyeknek néha hangot is adtam – hogy megfelelek-e az elvárásoknak. De rájöttem, és ebben mások is megerősítettek, a saját elvárásaimnak kell megfelelni.
És igen voltak régen is voltak személyeskedő viták, nagy összeveszések és kivonulások.
Mégiscsak egy közösség része lehettem, ahova befogadtak, bíztattak, támogattak és szerettek. Legalábbis néhányan. Érdekes volt ez így egy nick név mögé bújva. Így is sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy ne csak a véleményemet írjam meg bizonyos engem foglalkoztató dolgokról (ami ezért elég sok mindent elárult rólam), hanem kifejezetten magamról is írjak. És az effajta énbloghoz már tényleg szükség volt valamilyen kölcsönösségre, arra, hogy az olvasók egy része barátilag viszonyuljon hozzám, empátiával fogadja, amit írok. És ezt megkaptam a nolblogon. És talán, aki rendszeresen olvasott, többet tudhatott rólam, mint egy olyan ismerősöm, akivel vagy negyven éve rendszeresen találkozok és beszélgetek. Persze az olvasó tudta, csak azt nem, ki az az obsidian.
Aztán „kaptunk a Trabant helyett egy Porschét”. Megújult a blog, és semmi nem úgy működött, mint régen, nem találtuk, amit kerestünk. Ekkor hozta létre gigi (nem akarok neveket felsorolni, mert biztos kimaradna valaki, akiről úgy gondolnám, feltétlenül meg kell említeni, de ez esetben úgy érzem elkerülhetetlen) a kutricát, azzal a gyakorlatias szándékkal, hogy a tagjai könnyebben megtalálják egymás írásait, és ez idővel igazi közösséggé fejlődött, még ha ezt néhányan vitatják is. Szentpéter írta pl., hogy ha megszűnt, akkor nem is volt igazi közösség. A kutrica, mint olyan valóban megszűnt, de tagjai még most is szorosabb vagy lazább kapcsolatban vannak egymással. És szellemi műhelyként is működött, egymás írásait továbbgondolva, azokkal vitatkozva, kiegészítve. Nem beszélve az olyan gyöngyszemekről, mint a Három manó meséje.
És elérkezett annak is az ideje, amikor kíváncsiak lettünk a nick név mögött rejtőző emberre is, egyre többen igényelték, hogy személyesen is megismerjük egymást. Elévülhetetlen érdemei vannak keleti bölcsnek, (a jelenlegi nick nevén) aki megszervezte a találkozókat, amelyek mindegyike kitűnő hangulatban zajlott, és nagyszerű embereket ismerhettem meg a valóságban is, írásaik alapján már előtte is tudtam róluk.
Ez a kép nem jött volna létre, ha nincs a nolblog:
Volt egyszer egy nolblog.
Örülök, hogy a részese lehettem.
Sajnálom, hogy véget ért.