Menthetetlenül itt a nyár. A színházban is elérkezett bérletünk utolsó előadása, Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek.

Nem egy könnyű nyáresti szórakozás.

Be kell vallanom, el vagyok kényeztetve. Legalábbis ezzel a darabbal kapcsolatban. Annak idején láttam a Nemzetiben Törőcsik Marival, és a Kaposvári Színház előadását Pogány Judittal. Mindkettő emlékezetes előadás volt.

Nálam most felsorakozott melléjük Pap Lujza is, aki Zalaegerszegen alakította a kettős szerepet, Sen Tét a jólelkű utcalányt, aki muszájból eljátssza a saját képzeletbeli nagybátyját, Sui Tát, amikor úgy érzi ő már képtelen irányítani a saját életét.

Érdekes dolog az emlékezet. Tökéletesen emlékeztem Sen Te/Sui Ta alakjára, és a szituációra, viszont szinte semmire a történetből.

Talán mert ebben az előadásban is a színház szinte teljes társulata felvonul, az abszolút főszerep mégis csak Sen Te.

Határozottan érdekes előadás volt. A szereplők többsége jellegzetes mozgással, túlkarikírozva játszotta az általa alakított figurát, egyértelművé téve, itt színészeket látunk, akik bemutatnak a közönségnek egy példázatot, nem adva katarzist, és a tanulság levonását is a közönségre bízza. Nekem egy kicsit a vásári komédiákat idézte, bár lehet, hogy Csiszár Imre rendező a hagyományos kínai színjátszás formanyelvét is alkalmazta. Nem tudom, azt nem ismerem.

Kivétel Pap Lujza  Sen Te megformálásában mégiscsak egy szerethető és átélhető karaktert kellett alakítania, hogy át tudjon alakulni Sui Tává.

És talán kivételek a fény fiai, azaz az istenek, akik nem nagyon találták helyüket a földön, és nem is értették mi történik. Nem egyszerű egy istennek egyszerű halandóként gondolkodni.

Hazafelé az órára csodálkozva állapítottam meg, hogy ez nagyon hosszú volt, ennek ellenére előadás közben egyszer sem szólalt meg a bennem szunnyadó dramaturg, hogy valamit ki kellett volna húzni, vagy pergősebben játszani.

Tanulság?

Persze, törekedni kellene rá, hogy jobbá tegyük a világot, de ha az istenek is csak elpusztítani tudnák, megjavítani nem, mit tehet egy egyszerű halandó?

Talán próbáljon meg ember maradni, és minden emberre emberként tekintsen.

Közhelynek hangzik, és az is. Mégis. De sokan vannak, akik erre is képtelenek.