Még mindig iskola.
Ötödikben aztán újra keverték a paklit. Felső tagozatba már mindkét osztály az alsó iskolába járt, de nem tartották együtt az addigi osztályokat, hanem valamilyen szempontok alapján újra osztottak bennünket. Mi lettünk az A osztály. De sokszor hallottuk aztán: Már megint a nyolc(öt-, hat-, hét-)á. Itt már volt elég tanterem is, így állandóan délelőtt járhattunk. Nekem egy kicsit messze volt. Hét percet kellett gyalogolnom, hogy odaérjek. :D Nyolcadikra már annyira pontos menetrend szerint készülődtem reggel, hogy mindig néhány másodperccel csengetés előtt értem oda.
Ekkorra már egyértelművé vált egy lánnyal osztozom az osztály első címen. Ő talán szorgalmasabb volt, én pedig szerényen a velem született tehetségem okán. A bések szóra sem érdemesek. Tényleg. Valahogy velük mindig kevesebb gond volt. Talán, mert nem voltak annyira szem előtt. A mi osztályunk a tanárival szemben volt, csak egy szűk folyosó választotta el tőle, az övékébe viszont csak az épületet megkerülve, az udvarról lehetett bejutni.
Nem voltak igazi szaktanáraink, de kialakult egy munkamegosztás a felső tagozatos tanítók (tanárok) – a tablóképünkön nevelő titulus szerepel a nevük mellett – között. Voltak köztük képesítés nélküliek is, akik tanítás mellett tanultak is. Érdekes módon két kedvenc tanítónk is képesítés nélküli volt, de egyáltalán nem azért, mert nagyon engedékenyek voltak. Sőt. Egyikük T. Pöntyi. Már azzal imponált, hogy biciklivel járt át a szomszéd faluból. Egészen kivételes pedagógiai érzéke volt, talán nem is volt olyan gyerek, akire ne tudott volna hatni, és mindezt magától értetődő természetességgel. Rajzot, tornát, biológiát és matekot is tanított. Matekból volt egy felmérés, amiről mi nem is tudtuk, hogy felmérés. Irodalom óra elején – éppen dolgozatra készültünk – a magyar tanárunk, aki egyúttal osztályfőnökünk is volt, kíséretében bejött egy férfi. Néhány perc türelmünket kérte, és csak úgy szóban adott néhány feladatot, aztán megkérdezte, ki oldotta meg, mi lett az eredmény, kinek lett még ugyanaz az eredmény. Az egész tényleg csak néhány percet tartott, az osztály nagy része nem is foglalkozott vele, még aki megoldotta sem jelentkezett mindig. Nem tudom, más iskolákban ezt hogy csinálták, de az lett a végeredmény, a járásban mi voltunk a leggyengébbek matekból. A következő évben emiatt Pöntyitől átvette a matektanítást az igazgató. Annyi eredménye lett, hogy mindenki megutálta a matekot. Még én is rettegtem a matekóráktól, pedig abban tényleg jó voltam.
Talán hetedikesek voltunk, amikor koedukáltak bennünket. Nem mintha addig nem egy osztályba jártak volna a fiúk és a lányok, de szigorúan külön padsorban ültek, attól kezdve viszont egy fiúnak csakis egy lány lehetett a padtársa, legalábbis egy darabig, később teljes összevisszaságban ültünk.
Már hetedikesek voltunk, amikor elkezdtünk oroszt tanulni, addig nem volt, aki tanítsa. Akkor is csak egy képesítés nélküli lány, aki hamarosan a kedvenc tanítónkká vált. Nem az orosz nyelv szerelmesei lettünk. Úgy tudott bennünket egyenrangúként kezelni, hogy közben távolságot is tartott, és megmaradt a tekintélye is.
Néhány régebbi írás erről az időszakról:
Úttörőélet
Jelenetek egy iskolából
